„A mennydörgés azt mondja: le térdeidre, ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-ike az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredett, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivítta jogait.”

Így írt Jókai Mór az Életképek című lap 1848 március 19-ei számában. Számára már néhány nappal az események után világos volt, hogy az ő tevékeny közreműködésével is, történelmet írt a pesti nép március 15-én.

Ma már mindenki tudja, Jókai határtalan lelkesedése nem volt alaptalan, hiszen 1848-49-ben végre egyszer nem megtörténtek velünk az események, nem elszenvedtük a sorsot, hanem mi magunk váltunk annak alakítójává. A szabadságot akkor saját erőből, méghozzá az egész nemzet egyetértésével és összefogásával vívtuk ki.

Ekkor ismerték fel először az uralkodó körök, hogy muszáj emberszámba venni jobbágyaikat, hogy tovább nem halogathatják az alapvető, az egész társadalmat átalakító reformokat. Az érdekegyesítés jelszava pontosan azt jelentette, hogy világossá vált előttük, mindenki jobban jár, ha megszabadulnak a gazdaságot gúzsba kötő feudális szerkezettől, ha felszabadítják a jobbágysorban tengődőket.

Az alsóbb osztályok milliói pedig először érezték meg, hogy most tényleg a saját ügyükért harcolnak. Ezért is kitüntetett pillanata ez a magyar történelemnek.

Harmadsorban 1848 a modern Magyarország megszületésének dátuma. Ettől kezdve léptünk be abba az Európába, amelynek impozáns fejlődését addig csak irigykedve figyeltük. Ekkor jöttek létre azok a jogi keretek nálunk, amelyek lehetővé tették és megalapozták a modernizációt, az ipari és társadalmi fejlődést.

De, ami számunkra ma a legfontosabb, ekkor hangzottak el először, szinte azonnal kőbe vésve, azok a felismerések, amelyek máig a demokrácia alappillérei. A 12 pont, majd az áprilisi törvények először rögzítették világosan és egyértelműen, hogy mik a szabadság garanciái.

Ezen alapok máig kikezdhetetlenek és maradandóak.

Még akkor is, ha azóta a világ fejlődésével sokat finomodott, csiszolódott ez a követelményrendszer.

Nincsen szabadság a nép által, mindenféle manipulációtól mentesen választott parlament nélkül. A hatalmi ágak szétválasztása és a hatalom ellenőrzése nélkül. Az emberi és polgári jogok garantálása nélkül. Szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, valamint kiterjedt helyi önkormányzás nélkül.

Nagyon pontosan fogalmazta meg Bibó István, hogy ezek a szabadságjogok „...mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen.”  helyesen mondja Bibó, hogy ez a rendszer, a demokrácia és a szabadság rendszere „a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye.”

Történelmünk 1848-tól máig tartó időszakában, mégis számtalanszor kérdőjelezték meg, sértették meg ezen kikezdhetetlen alapelveket.

Bár 1867, a kiegyezés óta minden aktuális hatalom hitet tett amellett, hogy a gyökerei 1848-ban eredeznek, hogy 48-as alapon állnak, de a napi politikai gyakorlatban éppen az ellenkezőjét cselekedték. A retorika és a tartalom éles ellentétben álltak egymással.

A ma élő generációk 1989-ben kaptak egy esélyt, hogy ezeket a szabadságjogokat tisztán, kompromisszummentesen megvalósíthassák.

Hogy ez mennyire sikerült azt mindenki eldöntheti vérmérséklete szerint. De, miként erre Bibó is világosan utalt, ne higgye senki, hogy a szabadságjogok összefüggő rendszeréből egyeseket ki lehet venni, meg lehet gyengíteni, lehet álságosan, csak látszat módon működtetni.

A szocializmusnak nevezett időszakból van tapasztalatunk. Ismerjük, átéltük, milyen, amikor emelkedést és szabadságot hazudtak, miközben az emberek hétköznapi tapasztalata egészen más volt. Az ilyen hatalmak ellenőrizetlenné válnak, pazarlóak lesznek, rossz döntéseket hoznak, burjánzik körülöttük a korrupció, alternatív valóságot teremtenek az általuk elfoglalt nyilvánosságban, és az örökkévalóságba igyekeznek berendezkedni.

Kossuth is jól ismerte ezeknek a rendszereknek a természetét, ezért is beszélt így 1848 március 3-án a Pozsonyi országgyűlésen:

„Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghaljanak.

Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom, hogy fáj darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de midőn az alap hibás, a dűlés fátuma kikerülhetlen.

Vagyis, ha áthágjuk a demokrácia alapkövetelményeit, akkor - ahogy Kossuth is fogalmaz - a „dűlés fátuma kikerülhetetlen.”

Az emberek tömegei pontosan ezt érzik ösztönösen, amikor újra és újra 1848 eszméiből próbálnak erőt meríteni. Mert 1848 március 15-e olyan csúcspontja volt a magyar történelemnek, a demokrácia átütő erejének, hogy ez a pillanat máig kitörölhetetlen az emlékezetből.

Egyáltalán nem erőltetett a párhuzam, amikor a mát vetjük össze a legdicsőbb napokkal. Hiszen a hagyomány tisztelete mellett éppen ez az egyik értelme az emlékezésnek. Azért tűzünk kokárdát, gyűlünk össze a tereken, mert érezzük, hogy 1848 mind a mai napig nekünk is tartogat aktuális mondanivalót. Ahogyan az sem véletlen, hogy a diktatúra éveiben a csendes és kevésbé csendes ellenállás kiemelkedő napja volt március 15-e.

De kinek a dolga az, hogy összevesse a mindenkori valóságot például az 1848-as eszmékkel?A kérdés természetesen költői. Mindannyiunké!

De gyakran csak a bátrak merik először kimondani, amit a többiek is gondolnak magukban. Persze időnként, egyes területeken már olyan tarthatatlan a helyzet, hogy egyre többen érzik azt, nincs mit veszteniük, ki kell kiabálniuk a nyilvánvaló valóságot. Ez azonban rettenetesen nehéz. Ezért minden változás kulcsa, a kevésbé bátrak kezében van. Így volt ez a nyolcvanas évek végén is, amikor a forradalom évfordulóján már heves tüntetésekben lázadt fel a nép a rendszerrel szemben.

Érzékletesen írta le ezt a jelenséget A kőszívű ember fiaiban Jókai Mór, aki maga is alakítója volt a forradalomnak, mint a márciusi ifjak egyik ismert arca.

"Óh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megítélni, mily óriási heroizmus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy odamenjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké - a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyüléstől, de azért mégis nekimennek.”

Az 1848-49-es sikerek kulcsa is az volt, hogy a társadalom nem engedte magát egymással szembefordítani. A fontolva haladók és a radikálisok is megtalálták végül azt a közös minimumot, amiben ők és a társadalom meg tudott állapodni.  Bár nem volt még olyan kifinomult technikája a társadalom megosztásának, mint a mi korunkban, de azért az akkori hatalmasok is minden tőlük telhetőt megtettek ezért.

Amikor azt mondjuk: nem engedünk a 48-ból, akkor ezekre mind egyszerre gondolunk. A demokrácia szabályainak megtartatására, a gazdagok és szegények érdekeinek összeegyeztetésére, a radikálisok és a fontolva haladók kompromisszumára, a merészek megfontoltságára és a bátortalanabbak öntudatra ébredésére. Ezeket mind így, és együtt tanítja nekünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. S ha hűek akarunk lenni a forradalom emlékéhez, ha nem engedünk a 48-ból, akkor fel kell emelnünk a fejünket és szóvá kell tennünk mindent, amely ellentétes 1848  szellemiségével."